November 4-én bejöttek az oroszok.
Itt voltak előtte is, de mint később kiderült, az itt állomásozó csapatokat le kellett cserélniük, mivel sokan közülük szimpatizáltak a magyar néppel és a forradalommal, tehát megbízhatatlanokká váltak.
Ami ezután történt az már felért egy háborúval. Nem bombáztak, de ágyúval lőtték Budapestet. Az ágyúk hangja messzire elhallatszott. Ekkor én már nagyon féltem. Apukám, hogy engem megnyugtasson a rekamiét megpakolta ágyneművel és elhúzta a fal mellől, így mögé lehetett bújni. Apu azt mondta, hogy az felfogja a golyókat. A puskagolyót talán igen, de egy ágyúgolyót?!
A csöndesebb órákban változatlanul olvastam és színeztem a képeket, amik a mesekönyvemben voltak. Hallgattam a felnőttek beszélgetéseit, szüleim tanakodását, hogy menjünk, vagy maradjunk. Én mentem volna, erre emlékszem, de ők másképp döntöttek, így maradtunk. És egyfolytában szólt a rádió.
Sokan, akik elmentek az országból a Szabad Európa rádión keresztül üzentek, hogy élünk, ne izguljatok értünk, jó helyen vagyunk.
Mikor vége lett mindennek és először mentünk ki az utcára, borzalmas kép fogadott minket! A házak nagy része, ott ahol a harcok folytak, leégve, szétlőve. Egész lakások látszottak a berendezéssel, mert a ház homlokzata eltűnt. A falak tele golyó ütötte lyukakkal, az utcán még halottak hevertek. Akkor láttam életemben először halott embert. A tereken sírok, mert sok embert ott temettek el, mivel a temetőkbe nem tudtak eljutni.
Az egyik téren koporsók, rengeteg, fedél nélkül, a földön és a fáknak támasztva, hogy az emberek megnézhessék őket, talán felismeri valaki bennük az ismerősét, rokonát. Őket nem tudták beazonosítani... A felismerhetetlenségig összeégett, eltorzult arcok. Be sem kell csuknom a szememet, most is látom őket... Előttük lassan lépkedtek az emberek, remélve, hogy nem az ő rokonuk fekszik a következő koporsóban.
A Köztársaság tér teljesen felásva, ott keresték a titkos alagutat. Az utcákon elhagyott, kiégett tankok, és szomorú emberek, akik mind siettek valahová.
Borzalmas képek, örökre bevésődtek az agyamba és a lelkembe! Mindenki megsérült akkor, ha nem is fizikailag, de lelkileg biztos!
Aztán..., aztán visszamentek az emberek dolgozni, a gyerekek újra iskolába jártak. Ott a változást csak az jelentette, hogy orosz helyett németet tanítottak, de azt is csak fél évig, utána ismét az orosz nyelv lett a kötelező.
Csomagokat küldtek a világ minden tájáról az ország megsegítésére, azokból kaptunk olyan csokoládékat (svájci), amit addig soha még csak nem is láttunk. Akkor kaptuk az első golyóstollakat, amivel nem volt szabad az iskolában írni, mert rontotta a szép írást. Akkor kezdtem el szalvétát gyűjteni, mert azt is kaptunk, nagyon szépeket. Akkor ettem életemben először déligyümölcsöt és a banán nagyon nem ízlett, olyan volt, mint a szappan. (Persze, mert éretlen volt) Akkor láttam és ettem először fügét. Ez fontos volt az én életemben, mert anyukám sokszor szólított fügének. Azt mondta, hogy neki az a kedvence és azért hív engem is annak, mert nagyon szeret. Nekem is ízlett, de azért nem lett a kedvencem.
Hát, így. Biztos van sok dolog, amiről itt nem írtam, vagy mert nem jutott eszembe, vagy nem tartottam olyan fontosnak. A lényeg benne van. Ilyen volt nekem 1956, amikor 10 éves kislány voltam.