Sokáig nem lesz köztünk most már semmi,
addig is emlékezem rád.
(Ezért nem töröllek a blogok sorából, meg azért, mert te nem tehetsz semmiről.)
És akkor egy mondat, amivel e bejegyzés zárult volna, ha kiderül, valós Széchenyi-idézetről van szó:
„Széchenyi is osztozik a politika és a publicisztika sok nagy alakjának abban a közös sorsában, hogy amily mértékben válik nevük jelszóvá, oly mértékben homályosul el törekvéseik, tanaik tulajdonképpeni tartalmának ismerete (…) Kényelmes feltételezni azt, hogy mindenki tudja, mit akart Széchenyi s olyan könnyű egy pár, közszájon forgó mondásával hatást érni el, hogy az emberek legkevesebbje szánja rá magát arra a fáradtságra, nagy részükben elavult, ma nehéz olvasmányul szolgáló művei mélyére hatolni. Így aztán ellentmondás nélkül megeshet az is, hogy Széchenyi nevét harcba viszik oly törekvések mellett is, melyektől ő idegenkedett s olyanok ellen, melyeket ő támogatott.” (Berzeviczy Albert, 1907 – A gróf Széchenyi István Vezércsillagok című könyv előszava)
Ehelyett azonban inkább két valódi Széchenyi-idézet következzék a végére, az 1832-es Stadiumból, illetve a Diszharmóniából:
„A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.”
„Népek kormányaikkal való diszharmóniáját harmóniába hozni mindig nehéz, még akkor is, ha a vezetők és a vezetettek – amennyire lehet – világosan látnak. Ha azonban a népek rövidlátással vannak megverve, a hatalmon lévők pedig egyenesen vakok, akkor a harmónia megteremtése némiképp bizony meghaladja az emberi erőt, s ilyenkor dönt a véletlen, a világszellem, a magasabb fény, a fátum, az Isten.”
Ha nem fogadjuk meg Berzeviczy fenti intelmeit, és mindenáron igazolni akarunk valamit a legnagyobb magyar szavaival, válasszuk az igazit.