No kérem, akkor most nekidurálom magam és írok 5 filmről, ahogy azt Bikfic kérte.
Az 50-es években láttam, lehettem olyan 9-10 év körüli? - ez csak azért fontos, mert a szüleimmel néztük meg a filmet. Ma már nem emlékszem igazán a történetre, de egy kép a film végéről máig bennem él: egy nagy pályaudvar, egy nagyon szegény kisfiú, aki cipőtisztítással keresi a kenyérre valót, de valamiért nincs munkája és hosszas lelki tusa után, kéregetni kezd. Kinyújtja kezét az emberek felé, rájuk sem mer nézni, ám egyszer mégis feltekint és akkor látja, hogy a jómódú emberek által örökbefogadott kishúga áll előtte...
Kavargó érzelmek..., szégyen, fájdalom... és szipogás, sírás a nézőtéren. Nem tagadom, én is sírtam, sírtam? - bőgtem. Aztán felkapcsolták a nézőtéri lámpákat és kifelé menőben láttam, hogy nem csak mi – az Anyukám és én – megyünk haza vörös szemekkel és dagadtra bőgött arccal, sokakból váltotta ki ez a film ezt a reakciót.
Most, mikor készültem erre a kis beszámolóra, utánanéztem, hogy van-e valami erről a filmről, és van! Többek közt ezt találtam:
KETTEN A NAGYVÁROSBAN (Boot Polish)
fekete-fehér, indiai filmdráma, 149 perc, 1954
Az árvaságra jutott testvérpárt nyomornegyedben élő gonosz nagynénjük koldulásra kényszeríti, miközben szomszédjuk, egy jólelkű, idős nyomorék, becsületes kenyérkeresetre biztatja őket. A komoly anyagi befektetést és konspirációt követelő cipőtisztítás sok kalanddal és konfliktussal jár, ami végül szembefordítja az elszánt kamaszhőst bájos kishúgával.
Húúú, az a film nekem már kislányként nagyon tetszett! Darvas Iván fiatalon, jaj, de jóképű volt! Akkor még nem tudtam, hogy egész életemre szóló barátságot kötöttem vele, igen, kötöttem és nem kötöttünk, mert ő erről természetesen nem tudott, én a nézőtérről rajongtam érte, Darvas Iván pedig számtalan csodálatos alakítással igazolta, hogy nem véletlen ez a rajongás, nem csak a csinos külsőről volt itt szó. Én sem írhatnám meg jobban, átfogalmazhatnám, de minek? - inkább idézek Csáki Judit Darvas Ivánról írt megemlékezéséből:
„Elegáns színész volt - zsigeri elegáns; tudott például öltönyt viselni, meg a modort is hozzá. Mozdulatai, gesztusai régi színészek eleganciáját idézték - és egy másik kort, csak képekről, filmekről ismerőset.
Bármit-bárkit játszott: DARVAS IVÁNRA lehetett ismerni benne. Manír? Naná, sok. És hozzá a maníron túli nagyság. Lenyűgöző férfibáj - milyen kevés színész bír ilyesmivel, neki meg milyen sok volt belőle, ráadásul mindvégig -, ami, gondolom, nemcsak a nőket nyűgözte le. Vonzás és vonzódás, és mindig valami titokzatosság; annak érzékeltetése, hogy amit látunk, nem minden. És amit nem látunk - na, azt kéne látni.
Liliomfi - ezt sokszor láttam, ez az ő szerepe marad, akárhányan játszották el azóta, utána: ott mosolyog a szekér ponyvája alól, makacs szőke fürtjei az arcába hullnak. „
Ebben a filmben szerepel még a másik nagy kedvencem, Dayka Margit, de a szereposztás egyébként is parádés: Balázs Samu, Pécsi Sándor, Soós Imre, Ruttkai Éva, Tompa Sándor, Szemere Vera..., Krencsey Marianne, aki akkoriban a szépség volt maga.
A történet a XVIII. századi Párizsban játszódik, Cartouche egy tolvajbanda feje, de olyan bandáé, ami csak a gazdagokat lopja meg, a szegényeket segíti. Klasszikus „jó betyár” film, de én ebben a filmben szerettem meg azt az érdekesen csúnya, gyűrött fejet, ami Belmondo nyakán ül. Claudia Cardinale játsza mellette kedvesét, a gyönyörű cigánylányt, Vénuszt, akibe a bandavezér természetesen halálosan szerelmes és aki a film vége felé meghal és akit csodálatosan felékszerezve (a lopott kincsekkel), egy gyönyörű hintóban temetnek el örökre a hullámok... Hááát..., mindegy, nekem akkor is tetszett, nna! Valahogy a 60-as évekre olyan jellemző ez a film. Vagy csak én néztem meg akkoriban több kalandfilmet? Lehet.
A történetet nem kell elmondanom, Jézusnak - a keresztre feszítése előtti - pár napjáról szól. Mikor én megnéztem a filmet, még elég újdonságként hatott az emberekre. Rám is. A zene..., amit máig szeretek, pedig elmondhatatlanul sokszor hallottam azóta. A zenét és részben a forgatókönyvet is Andrew Lloyd Webber írta.
Tudom, hogy a hozzáértők gyakran fintorognak, ha meghallják a film címét, én nem vagyok hozzáértő, csak egy néző a sok közül, aki amikor kijöttem a moziból, legalább 1 órán át meg sem tudtam szólalni. Ha akad az olvasók közt olyan, aki ismer, az tudhatja, hogy ez mit jelent. Általában nem szoktam fukarkodni a szóval. :)
Anno, nagyon-nagyon régen, bérletem volt a Filmmúzeumba és ott láttam jó pár Stan és Pan filmet. Stan a kicsi, naiv, tutyi-mutyi, együgyűen bájos figura, aki mindig jót akar, mégis rosszul sülnek el a dolgai, Pan a nagy, az atyáskodó, a mindig tettre kész, örökké valamin mérgelődő, fölényeskedő alak, aztán valahogy neki sem sikerül a helyzet magaslatára kapaszkodnia. Nagyon sok komikus helyzetben, nagyon sok galibát csinálnak ők ketten.
Két filmjükre nagyon jól emlékszem, az egyikben kéményseprőket játszanak, a másikban pedig azon nevettem könnyesre a szemem, amikor egy építkezésen, fent a magasban, egy keskeny vasvázon manőverez Pan, mert ott érzékeli, hogy a nadrágjában, ha jól emlékszem, egy rákocska kóstolgatja, csipkedi és keresi a kiutat a nadrág-csapdából. Elmondani nem lehet, azt látni kell! :)))
Ezzel elvégeztem a házi feladatot, de közben, amíg készültem megírni, nagyon sok filmemlék előjött a múltból. Ez a válogatás inkább véletlenszerű, nem a legkedvesebbek, de azokat nem is tudnám felsorolni. Rájöttem, hogy nagyon sok filmet szeretek, vagy a történetük, vagy a bennük játszó színészek teszik kedvessé őket.
Itt a pont, amikor befejezem, mert ha még belemegyek a kedves filmek témába is, akkor még holnap is a billentyűket fogom abajgatni. :)
